triglav

Szerkesztés alatt. Jön még térkép, hogy megmutassa hé parasztnak, melyik út megyen a Triglavra.


Ha valami rákerül egy ország lobogójára, akkor az komoly dolog kell, hogy legyen. Tudjuk ezt Mozambik és a Kalasnyikov óta, és megerősít minket Szlovénia és a Triglav esete is. Tehát illik kellő súllyal kezelni egy nemzet jelképeit. Ezt kénytelen-kelletlen még jobban megtanultuk utunk során.

Az előkészületek alatt rájöttünk, nem érdemes nemzetközi vonatjegyet (cirka 16k) váltanunk, mert úgy akár duplaannyit is kiperkáltatnak velünk, mint amennyi amúgy szükséges. A belföldi jegyváltás még akkor is vonzó, ha ez számos átszállást (Zalaegerszeg, Zalalövő, Bajánsenye - Hodos, Ljubljana, Lesce-Bled) és ezzel együtt többórás várakozást eredményez. Minimálprojektet terveztünk azután, hogy Tuvokkal ketten maradtunk.


2007. 11. 15 - 19.

Csütörtökön 10.47-kor indult a vonatunk Veszprémből. Örömmel tapasztaltuk, hogy a határ felé közeledve szelídül a hómennyiség. A zalalövői várakozás alkalmas volt arra, hogy megtudjuk, a magyar oldalon lévő Bajánsenye és a néhányszáz méterre lévő szlovén Hodos között felesleges úgynevezett kishatárforgalmi jegyet váltani, hiszen simán át lehet sétálni.

A zöldhatáron át valóban néhányszáz méter autóúton inkább kilométer körüli távolság, de időnk mint a tenger.
Hodos vasútállomásán leteszteltük a gázfőzőt, mint később számos alkalommal, akkor is remek szolgálatokat tett. Bizakodásra adott okot az állomásépület felszereltsége; annak tudatában, hogy Lescében egy állomáson fogunk aludni.
Ljubljanába 17 óra után indultunk tovább, és 21.30 körül érkeztünk meg. Belefért még egy gyors éjszakai városnézés, sörözés, hogy aztán továbbinduljunk az osztrák határ irányába.

Így jutottunk el péntek éjjel Lescéig, ahol nagy megrökönyödésünkre zárva találtuk a várót. Végülis reggel 6-kor kinyitott, de ez már minket legkevésbé sem érintett, hiszen nem sokkal 7 óra után indult a buszunk Ribcev Lazba, ahova 50 perc múltán meg is érkeztünk. Messziről óriási hegy rivallott ránk, és az még csak nem is a Triglav volt.

A legkönnyebb (és talán leghosszabb) útvonalon kívántuk megmászni a csúcsot. Mindenekelőtt vettünk egy térképet, valamint érdeklődtünk a várható időjárásról. Jótanácsul még annyit kaptunk útravalónak, hogy hagyjunk üzeneteket a házakban, hogy nyomonkövethető legyen, mikor, hol voltunk, merrefelé haladtunk. Ez a mondat később nagy galibák okozója lett...
Észak felé indultunk, a Bohinj-tó mellett, Stara Fuzinában még benéztünk egy kisboltba, aztán mintegy egyórás menet után megálltunk kajálni. Valamikor muszáj volt erre sort keríteni, úgyhogy benyomtunk két konzervet. 11-re végeztünk is, hogy aztán bő egy órával később már el is tévedjünk. Az alapvetően nem gond, ha eltéved az ember, az annál inkább, ha erről mit sem sejt. Az első szerpentinen járhatatlan útszakasszal szembesültünk, nem a méretes avar, és az alatta sunyin lapító bokagyilkos kövek, hanem sokkal inkább az útra dőlt fák jelentettek problémát. Arról nem is beszélve, hogy a túrista utak jelzése kellemetlen ritkasággal jelenik meg fákon, sziklákon. (És egyébként minden úthoz azonos jelet festenek.)

Rövid útvesztő után rátértünk egy kitaposott útvonalra, és megérkeztünk Grintovicába. Meglepő lenne a hegyen településekről beszélni, népesebb dunántúli falvakhoz szokott szemünket tágra nyitjuk a három faház = település definíció láttán. Az egyik ház falára Krstenica felirat volt felvésve, ami a térképet vizslatva egy sétával keletebbre van. Vagy mi vagyunk hülyék, vagy a falfirkász félrevezető. Ekkor minderről mit sem sejtve indultunk tovább észak-nyugati irányba, amerre az út vezetett. (Egy ideig ez az útvonal tökéletes irányba halad mind Grintovicából, mind Krstenicából. Ez rátett egy lapáttal az eltájolásunkhoz. A sors fintora, hogy a Kristenicának hitt Grintovicánál készítettem egy fotót, amin egy később még fontos szerephez jutó faház is szerepelt.)

Persze két túristaút nem futhat egymással teljesen párhuzamosan a végtelenségig. Mikor az észak-nyugati irány helyett dél-nyugatit vettünk fel, sejtettük, valaki ismét beleszart a palacsintánkba. Közben az utunk még járhatatlanabbá vált, gyakorlatilag eltűnt. Ez persze egy hegyoldalban: lefelé nem érdemes menni, mert túl sok a szakadék, felfelé pedig gyakran ütköztünk sziklafalba, hogy aztán másfelé újra nekifussunk a hegygerincnek. Míg eddig a jó iránynak vélt észak felé haladtunk, kiérve egy szakadék szélére (utólag kiderült, hogy ez volt a Tisovec a maga 1639 méterével), időközben létkérdéssé vált, hogy feljussunk a tőlünk nyugatra futó gerincre, hiszen csak ennek köszönhetően tudtuk volna belőni (a környező csúcsok saccolt távolsága alapján), hogy pontosan hol is vagyunk. Nehezítette a dolgunkat a kezdődő sötétedés, 17 órakor már nem lehet természetes fénnyel számolni. Végül valószínűleg egy időszakos folyó, vízesés medrében sikerült felkapaszkodnunk a csúcsra. Az iszonyatos emelkedő, a 40 kilós hátizsák, valamint az a tény, hogy ami jeges, az csúszik, ami nem jeges, az pedig szinte biztos, hogy mozog, vagyis nem egy életbiztosítás támaszkodni rá, egy 50-100 méteres esést kockáztatva, elegendőnek tűnik azon megállapításhoz: szarban voltunk.

És ekkor Tuvok elakadt. Ketten kétfelé mentünk, és egy elég kellemetlen helyzetbe került a falrészen: se le, se fel. Nem sokkal később szerencsére sikerült áthúznia magát a törpefenyőkön, amik nem csak a kapaszkodás miatt hasznosak, hanem egy esetleges esés közben megfoghatják az embert. Végül, 17 óra előtt nem sokkal, sikerült felérni a gerincre (utólag kiderült: Krsteniski Stog - 1877 m). Nem messze egy völgyben házakat láttam meg, és mire Tuvok felért, már arra vettük az utunkat. Négy szlovén fiatal meglepő módon éppen ott töltötte a hétvégét, tőlük érdeklődtünk, hogy egyrészt hol a fészkes fenében vagyunk, másrészt hol húzhatjuk meg magunkat. Éjszaka nem szokatlan a -15°C sem, mindamellett a tűző napon, a hátizsákomra applikált palackban - a folyamatos mozgás ellenére - is simán megfagyott a víz. Kiderült, hogy Kristenicébe érkeztünk, valamint az is, hogy Grintovicában tudnánk aludni. Repestünk volna az örömtől, ha azonnal rájövünk, onnan jöttünk, így azonban tényleg megmentve éreztük magunkat: lesz fedél a fejünk felett! A srácok nem sokkal később, fejlámpával felszerelkezve indultak vízért a már sokat emlegetett településre, mi is velük tartottunk. Csakhogy amíg ők üres hátizsákkal lazán ugrálták le a több kilométeren át tartó 600 méteres szintkülönbséget, addig minket megviselt a 40 perces erőltetett menet. Nem azon az útvonalon mentünk, amelyen korábban eltévedtünk, azt mondták, az járhatatlan. És valóban, mintha ezt korábban tapasztaltuk volna...
A pofás faház újbóli látványa megnyugtatott minket: most már nem lehet semmi gond. A srácok megmutatták, másnap merre kell továbbindulnunk, valamint hagytak nekünk egy fejlámpát is. Hálánkat napokkal később még sms-ben is kifejeztük. Szóval ingyen szállás, igaz, nem mehet be akárki. Mert mondjuk ki kell nyitni az ajtót. A speciális zár abból állt, hogy a cölöpökön álló ház aljánál ki kellett húzni az ajtó belső felén függőlegesen felszerelt sínből egy hosszú vasrudat, amit egy lécdarabbal stabilizáltak - nehogy kicsússzon magától a gravitációnak hála. Elgondolkodtató; amennyiben egy túrista menedéket keres a cudar időjárás, különböző állatok vagy a kimerültség, ne adj isten ezek kombinációinak okán, akkor vajon mennyi idő alatt jön rá, hogy ahol se zár, se kilincs nincsen, ott nem baltával kell nekimenni az ajtónak. Ezen gondolatmenet után pedig megválaszolandó az a kérdés: vajon mennyiben tekinthető egy ilyen ház menedékháznak?
Bepakoltunk, majd a srácok mutatták, hogy be is tudunk fűteni (ugyan kémény nem, de tűzrakóhely akadt), valamint a fél szinttel lejjebb, a ház hátsó részében kialakított alvó helyiséget is fel tudjuk melegíteni, ha a felkötött négy palacknyi vizet felforraljuk, és levisszük. Gyorsan átöltöztünk, nincs rosszabb, mint átizzadt ruhában fagyoskodni. Hamarosan kiderült, hogy a ház viszonylag szellős. Még a felső helyiséget sem lehetett befűteni, de legalább jó füstös lett minden. (Azt hittem, már sikerült mindent kimosni, ám tegnap kiderült, hogy még a térkép is durván megszívta magát.)

Ugyan felvettük az összes használható ruhánkat, magunkra húztuk a hálózsákot, mégis vacogva ébredtünk többször is az éjszaka során. Ilyenkor odamentünk a tűzhöz, ha még egyáltalán égett, megpróbáltuk megmelegíteni a végtagjainkat (azok fagynak meg először), majd visszafeküdtünk. Mint előző éjjel a vasútállomáson, itt is 3 órakor volt a kritikus pont, a leghidegebb időszak. Vagy legalábbis úgy tűnt. Megelégelve a szakaszos alvást, vacogást, elhatároztuk, hogy befűtünk odalent. Az ablakkal szemben volt egy füstelvezető nyílás is, ráadásul fém lapokkal volt ápgrédelve az alatta lévő sarok, és még az elszenesedett fadarabok is azt mutatták, talán lehetséges a lenti tűzrakás.

Azon kívül, hogy félórát elloptunk az éjszakából, sok pozitívum nem történt. Füstmérgezéstől tartva azt javasoltam, oltsuk el az egészet, amíg még lehet. Közben elkezdett füstölni a fémlap alatti padló. A fenti helyiségben rögtön a fellógatott palackok felé vettem az irányt, mondván majd vízzel lelocsolom az egészet (ami ugyan még nagyobb füstöt okoz, de legalább nem ég le a ház). Szerencsére túl erős madzaggal volt felkötve, pedig a leszakítási kísérlettel egyszerre már tekertem is lefelé a kupakot. Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy erősen benzinszagú a kesztyűm. Nyilván a szlovén srácok sem úgy akartak minket megviccelni, hogy benzinforralást javasolnak, és örök hála annak, aki nem valami szar madzaggal erősítette oda a deszkához. Belegondolni is rossz, mi lett volna...
Az idő ólomlábakon járt, de nagy nehezen csak eljött a reggel. Sőt, már 9-10 óra volt, mikor Tuvok elment a közeli forráshoz vízért. Közben pedig valaki elkezdett kotorászni a faház alatt, majd ajtócsikorgásra lettem figyelmes. Nem nagyon csípem a thrillereket, élőben még kevésbé, úgyhogy bekussolva meghúztam magam odalent. Később kimentem, de sehol senki. Napok múltán arra a következtetésre jutottunk, hogy vagy behaluztam az egészet, vagy a délelőtt a közelben dolgozó láncfűrészes favágó faszi jött - nyilván benzinért. Utóbbi esetben valószínűleg ő is meglepődött az alkalmi megszállók göncei láttán. A kajálással végezve 11 óra után indultunk el immáron a helyes úton, a Vodnikov dom (1817 m) felé.

Az előző napihoz képest visszafogott izgalom volt jellemző, alapvetően minél hamarabb oda akartunk érni. Eltévedni arrafelé már szinte lehetetlen, a szlovénok kétórásra saccolták az útszakaszt. Ekkor már túl voltunk egy több mint félnapos vonatozáson, két rettentően hideg éjszakán, több kilométernyi bolyongáson arra sem alkalmas hegyoldalon, sziklamászáson, valamint az éjszakai erőltetett meneten, többtíz kilóval a hátunkon. Így négy óra alatt, útközben a Na Zagonu 1824 méteres csúcsát is keresztezve már oda is értünk, ekkor volt 15 óra. Hidegzuhany: be van zárva. Melettünk a völgyben, a Velo Polje házai szintén. Kupaktanács (ez már előző nap is bejött, végülis feljutottunk a hegygerincre). Tuvok eltette a térkép blokkját, amin volt egy telefonszám. Szerencsére térerő is akadt, úgyhogy felhívtuk őket. Közölték, a házak mindegyik zárva van, kivéve a Triglavski dom (2515 m), ahol van néhány meteorológus. Ez cseppet más infó volt, mint amit lent adtak. (Egyébként elkúrtuk, ugyanis interneten is megtalálható, melyik ház mikor van nyitva.) De ezzel akkor, ott nem lettünk kisegítve: az említett Triglavski dom messze van, sötétedésig ilyen állapotban aligha érjük el. A völgybe leérnénk, de lehet, hogy feleslegesen. Visszafelé is mehetünk, le a hegyről, legrosszabb esetben ismét Grintovicában alszunk, de ha jól bírjuk, talán le tudunk menni a hegy lábához, nyilván, már tök sötétben. Utóbbi mellett döntöttünk, miután utoljára vetettünk még egy pillantást a felhőbe burkolózó csúcsra.

Szokták mondani, hogy lefelé gyakran nehezebb menni, mint felfelé. Ehhez képest ami felfelé négy órába telt, azt lefelé másfél óra alatt lerendeztük, bár az is igaz, embertelen rohanás volt. Bepusztítottuk az összes müzliszeletet, csokoládét, készítettünk másfél littyó energiaitalt, és lezúztunk a Grintovica melletti völgybe. Aztán sötét lett, és hátra volt az a szerpentin, ahol első nap eltévedtünk, a kidőlt fák okán. Időközben annyi változott, hogy már nem bokáig, hanem térdig ért az avar, valamint újabb fákat csavart ki a szél. Több mint kétórás botladozás után értünk az aljára, amitől nem messze már több házikó is volt. Ezek még autóval is megközelíthetőek, szerencsénkre pont ment egy lefelé, és elvitt minket. Így értünk vissza 19.30 körül Ribcev Lazba, és értük el az utolsó, 19.48-as buszt Bledbe. A két időpont között telefonon foglaltunk szállást egy hostelben, ami Bledtől néhány km-re volt. A számot még Lescében írtuk fel, hátha jól jön alapon, valamint még idehaza neten is találtunk néhány másikat. Egy bácsi jött be értünk kocsival (ez az alapszolgáltatás része), majd 21-kor már javában ücsörögtünk a szálláson, többtíz km-re a csúcstól. Alig több, mint öt órája még mellettünk magasodott a Triglav.

A visszaút másnapra esedékes, a tervezettel - végeredményben - összhangban volt még egy napunk Bledben. Úgyhogy tettünk egy bő 15 km-es levezető sétát a Vintgar Gorjehoz. Csodaszép, egy folyó szeli ketté a hegyet, szurdokszerű képződményt kreálva, és végig lehet sétálni a folyó vonalában, hála a "hidaknak". Annak dacára, hogy le volt zárva, másokkal együtt mi is "bementünk". Kár lett volna kihagyni.
Visszafelé sötétedéskor értünk Bledbe, de még felmentünk a kastélyba, ahonnan remek kilátás van a Bledi-tóra. Ha nincs köd. Persze volt, de ez nem szegte kedvünket. A tó arról is híres, hogy a közepén egy szigetre építettek egy kápolnát. A legenda úgy tartja, hogy akinek ott sikerül megkongatni a harangot, annak minden vágya teljesül. Lehet, hogy itt kellett volna kezdenünk a túrát...

Lassan végetért ez a nap is, hamarosan hazafelé vettük az irányt.

6.22-kor indult a vonatunk Lescéből Ljubljanába, 15 perces várakozás után 7.40-kor tovább Hodos felé. Mivel meg akartuk kímélni magunkat a tervezett átszállásoktól, kaptunk az alkalmon, hogy vonatunk Budapestig megy, Veszprémen keresztül. Az IC-pótjeggyel felrúgtuk a minimálprojektet, ám az utazási költség így is tízezer forint alatt maradt (oda-vissza). Nem kellett várakoznunk összesen vagy másfél órát, 16 körül érkeztünk vissza.
Welcome to Queens' Town.