fikció

Ijesztő cím. Biztos lesz majd mögöttes tartalom.

Magadra vagy kíváncsi, kedves olvasó. Addig érdekel az írás, míg benned él (picit jobb, ha te élsz benne), és ha csak a "mögöttes tartalom" él benned, akkor biz' isten oda gondolod, dacára annak, hogy van-e vagy sem, amire a választ már nem is keresed, a benned felmerült kérdés hiányában. Nem tudod feltenni azt a fránya kérdést, mert önző vagy; neked csak válasz kell: vagy van vagy nincs ("mögöttes tartalom", meg Ariadné fonala, zárójelben), de azt majd én eldöntöm, gondolod magadban. Azért olvasod el, mert bízol abban, lesz valami, ami majd picit rólad szól, tudom, valójában rólam, de bennem rólad, olyan trükkösön eldugva, metaforába parhuzamosítva az egyirányút (ahol normál esetben nem jöhetsz velem - és a többi olvasóval - szembe, mert megbasz a rendőr). Itt még áldod a kiadót, hacsak egy(-két) szót értesz is az egészből: a nevedet, és a többi homály, de te, te benne vagy, és végtére is nagy mű ez, mert azt írom, mosolyogsz, és jó ember vagy. A mű addig szép és érthető, amíg le nem írom; panta rei, már nem vagy jó ember, mert.

(Vagy idetévedtek bajosan, mit sem sejtve, kedvetekre lézengő, lőzungot keresők, lózunggal. De rólatok majd máskor, idő hiányában, és a kiadó sem repes, hanem ideszarik, madárhoz méltón, bele a palacsintámba, ha nem jó a hossz, főleg, ha ezt takargatva a sortávval csalok.
Tudom, van még pár verzió (példának okán, aki idejár, de nem magát keresi, hanem alkalmasint engem), de ez most fikció. Engedtessék meg, hogy ilyenkor ne legyen. Játszásiból, írom le legalább másodszor életemben, pedig rühellem, ki nem állhatom ezt a szót. Bele is borzongok - negatív katarzis, mint mikor élet-halál a harc, és a zsűri perverz vigyorral pontoz - játszásiból.)

Szóval sérelmezem (teszem ezt gyerekes gőggel, ám a gyerek, ki őszinte), hogy, hát, hogyan is gondolja a nyájas olvasó, hogy egyszer csak elkezd képzelődni (mikor már nem szereplő, vagy nem jó ember, maga miatt, nem, nem azért, mert más leírta), és olyat gondol, (ami a világához illeszkedik, kényelmes) mitől az imént még hányt volna, és most is azt mondja, hányingerem van (még ezt a csodás érzést is ellopva tőlünk), ide nem jövök többet, mert hányok, érted?!, hányok, és még leírná többször, ám neki is van kiadója, igaz, anoním, de szintén szarik a palacsintába, a többit meg már ismerjük.

Ezen írás túlmutat azon, mit lehet félreérteni. De nem mutat túl a félreértőn, inkább telibe böki. Félreértés maga abban az emberben gyökerezik, benned, aki in concreto félre-ért, hogy aztán mutogasson (pedig csak egyet kértem, hogy ne mutogass!): ő volt, hát tessék elolvasni, hogy úgy van az valójában, ahogyan én félre-értem (az előtagot általában elhagyja, megszokásból). Aztán beindul a Göbbels-i gépezet (csak az alliteráció kedvéért), és az író legmarkánsabb mondatalkotása sem mossa le a, aaaaa, a mit is?, ja hogy semmit, minthogy ugye nem az írást kell mosssni, hanem a konssspiráló agyát. Azt meg, ugye, nem lehet, mert szóra (konkrétan szólásra emelni pofázmányom) nem érdemes (tényleg, őszintén), írásban meg ugyan követhető, igazolható, hivatkozható, ámbátor hosszú és reménytelen, aztán jön a kiadó, és innen már ismerjük.

Tehát majd idenéz néhány ember, kint szállingózik a hó, összefüggés nincsen közöttük, bár lenne (kezelhetőbb lenne a dagály, gondolj bele, csak télen lennél hülye, kész főnyeremény), és majd jól megmondják magukban, értik ők a szót, az isten fáját, telibehányják a szép fehér havat az ablakból, mert most meg azt merte leírni, hogy ráadásként még az én agyammal van a gond, hogy az alapból félreért, csakazértis. Ez a néhány ember majd baszik kommentelni (vagy majd elolvassa ezt a mondatkezdést, és már írná is, de folytatja, és ezen szavak után inkább mégsem, hogy aztán ezt is elvesse, lényeg, hogy azt csinálja, amit normális ember nem, mert ettől lesz ő alkotó individuum, hangulatos félreértő, reakciós), de kommenteled te az életben, és végtére is, ott ritkán ír az ember köszöntőt a vendégkönyvbe, ahol kilehelte magából a zaccot, még ha az ablakon kifelé történt is az utolsó aktus. Méllyen csalódott, elhatározza, hogy soha többé, és végül bezárja az ablakot. Sajnálnunk kell őt.

Másnap felkel, és úgy érzi, nem történt semmi. Hogy is érezné másként, ugye. Kinéz az ablakon, sehol sem színes a hó, minthogy hó sincs, az egészet álmodta, talán meg sem történt. Fikció, persze. Harsány félreértők sem jártak még erre, és hülyék is csak a mesében vannak.