szivárvány

Nem az ünnepek, nem a vizsgák, nem is időhiány. Valami más gátolt meg, ugyan elkezdtem, nem egyszer, mégsem láttatok belőle semmit. Már magyarázkodom, jól figyelj. Van, hogy nem úgy megy, ahogy kéne (kéne?). Kifogott rajtam, na, ráadásul még az orrom alá is dörgöltétek.

Tudom, miről írnék, miről kellene írnom, ha írnék, csupán egy jó írót keresek hozzá. Olyasvalakit, aki valójában nem is ír, talán inkább fest, igen, valójában festő után kutatok. Ehhez színek kellenek, nagyon sok, egy szivárvány; átölelném, lágyan a végébe harapva. Csak finoman, túlontúl érzékeny, mosolyogva megremeg. Ez nyilván túllépne a blog korlátoltságán; magán a blogon. Nincs az a poeta natus, aki elvállalná, így tényleg csak egy festőben bízhattok.

Bezzeg nekem nem kell bíznom. Csak éljük azt, amire még csak nem is az önzőségem nem enged betekintést nyújtani, nem is a magamutogató büszkeségem nem kürtöli szét - és lusta sem vagyok:) -, csak éljük azt, ami a miénk. A miénk, ha elbújunk a világ elől, akár ha ezer szempár figyel.

Talán érthető, hogy csak erről szabadna írnom. Viszont erről írni lehetetlen, kivéve, ha felesleges. A szivárványt látni, érezni kell. A pillanatot pedig átélni.