"(Aki nem olvasta Esterházy Harmonia caelestis c. könyvét, az ne törje magát, nem fogja megérteni.)
Édesapám egyszer kezébe vett egy Esterházy-könyvet. Maga sem értette, miért teszi ezt a 18. század kellős közepén (mentségére legyen mondva, már a pozsareváci béke után), igazán foglalkozhatott volna mással is (súlyosbító körülmény: teszi ezt a mádéfalvi veszedelem előtt). Elvégre mégiscsak Veszprémben...
Olvasta sietve, nem szerette az időt de facto pazarolni. Felháborodott: írkál ez az arisztokrata mindenféle szent szart, az isten megáldja, ha egyszer abbahagyja. Utálta, ha bőnyállal firkál valaki, in concreto urasan, hiszen ráér; arra fel a bőnyál. Megvetette ő az egész arisztokráciát a bőnyála miatt.
Így hagyta abba (befejezés helyett) a könyvolvasást, megragadta a spanyol kovás puskáját, lóra pattant és elment vadászni, hogy aztán, mint marcona főúr (besser gesagt Herzogprimas), pompás fogadást tartson a kastélyában a felső százötvennek (a törökök emlékére, azok a fürdők...).
Hogy tehet ilyet egy esztergomi érsek? - zúgolódtak. A botrány csak eszkalálódott: így ismerte meg édesanyámat (édesapám). Ekkor a fészkes fene se gondolta, hogy édesapámból majdan kancellárt csinálnak (progressio). Persze visszasírjuk még ezt a Népköztársaságon innen és túl.
(Aki nem olvasta esterházy Harmonia caelestis c. könyvét, az ne törje magát, nem fogja megérteni másodszorra sem.)"
De nem, ez a bejegyzés máris kezd mellé menni. Így nem lesz gól, de még a tizenhatosig sem fogok eljutni. Juteszembe, ez nincs is tervbe véve. Egy beszélgetős estet nem lehet úgy megközelíteni, hogy na most akkor erről volt szó, barátaim az Úrban. Még akkor sem, ha jelesül a főtettes a piaristáknál végzett. Mintegy demonstratíve; a később matematikát végzett író. Mitöbb, kortárs. Na erre varrjál gombot. Úgy tűnhet, az élete korai szakaszának volt néhány javított kiadása. Aztán rosszul tűnik: ugyan sosem fog kiderülni, mi lett volna ha... nem a piaristáknál, nem az a Biblia oktató, nem gróf és nem '68, ráadásként főleg nem matek szak. Így egészében, sárgán, savanyún a miénk. Meg persze a többi hozzávaló sem mellékes, hogy a hozott anyagról már ne is ejtsek szót.
Elvittem egy könyvet dedikáltatni. Könnyű volt a választás; az 1987-ben kiadott Tizenhét hattyúk. Belemehetnénk számmisztikai magasságokba (mélységekbe?) is, mondván kereken húsz év. Mit tagadjam, jómagam húsz éve születtem. Na nem csak ezért, hanem mégiscsak meghökkentőnek véltem egy olyan művet dedikáltatni, amelyet álnéven írt. Meg is hökkentem, igaz, azon, hogy annyira mégsem volt meghökkentő. Tudniillik tisztában volt vele, hogy ő írta álnéven. Csokonai Lili. A többiek meg nem győzték kapkodni a fejüket anno, hogy mégis ki a fészkes fene lehet ez a Csokonai Lili a felettébb érdekes stílusgyakorlatával.
Itt kezdődött a beszélgetésünk: Mikor derült ki? - kérdeztem. Több hónapig ment a pletykadömping. Az egyik történet roppant mulatságos: az irodalmi élet korinthoszi oszlopainak beszélgetése során rájöttek a rejtélyre. Biztos forrásból. Ez a Csokonai Lili bizony lefeküdt az Élet és Irodalom főszerkesztőjével, így adhatta ki a könyvét. Gondolom jelentős energiákat emésztett fel Esterházyban az őszinte felkacagás cinkos elfojtása, különös tekintettel arra, hogy ebben a komédiában ő is korinthoszi oszlopfőt játszott.
Valahogy így tett volna szíve szerint:
"Ez a helyzet most. E sorok írója börtönben ül (tehát nyilván nem lehet e sorok írója; e sorok csakis akkor vannak, akkor lehetnek, ha e sorok nincsenek), a kommunista diktatúra embertelen börtönében, természetesen nem lett belőle író, nem lett belőle semmi, pontosabban lett valaki, egy ember, un homme: egy névtelen túlélő. Épp az imént verték véresre. Zihálva fekszik a sötétben. Puskás győzelemtől ragyogó arcát látja, és a világ rendjére gondol. Boldognak kell őt képzelnünk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése